Nincs mese kedves kertésztársaim, december 13-án, Luca napján el kell kezdenünk Luca székének készítését, melynek a karácsonyi éjféli szentmisére késznek kell lennie.

„Kilenc fából kilenc jámbor,

Bűvös szóból Luca-széket faragok.

Rút boszorkány, tüzes orkán,

Kénkő-eső ellen legyen menedék.”

Kilencféle fára (akác, boróka, cser, jávorfa, jegenyefenyő, kökény, körte és rózsafa) lesz szükségünk, csavarok és szögek helyett fából készített ékeket használhatunk, és minden nap csupán egy műveletet hajthatunk végre, így már érthető a régi népi mondás miszerint „Lassan készül, mint a Luca széke”. Amikor pedig karácsonykor, az elkészült széket subánk alá rejtve besurranunk a templomba és arra ráállva megpillanthatjuk a köztünk rejtező boszorkányokat. Ezt követően azonban sebtiben fogjuk menekülésre, mert a lebuktatott boszorkányok könyörtelenül széjjeltépnek, ha utolérnek. Hazáig meg se álljunk, elszórt mákszemekkel nehezíthetjük üldözőink dolgát, hiszen egyenként kell felszedegetniük – és azonnal vessük tűzre a Luca székét, melynek sikoltozó tüze egyben a boszorkányok halálát is jelenti.

A fenti kis hagyományőrző történet is illusztrálja, hogy a karácsonyi ünnepkör egyik legizgalmasabb napja lesz a héten, melyhez sok más régi népszokás és hiedelem is kapcsolódik. Ilyen a Luca ostor készítése, a tyúkok termékenységvarázslásához kötődő egyes női munkák tilalma (hiszen, ha ezen a napon varrnának, akkor ezzel a tyúkok fenekét is bevarrnák), a fiúgyerekek házjáró lucázása vagy kotyolása, a tollas lucapogácsa készítése, a termésjósló lucabúza vetése, a kölcsönadás-vétel tilalma, valamint az időjárásjósló lucahagyma-jóslás és lucakalendárium készítése.

Végre téli álomba szenderültek – jobb esetben megfagytak – a szívó-rágó állati kártevők, így több időnk jut arra, hogy alaposabban ránézzünk egy másik, még a takácsatkáknál is láthatatlanabb és éppen ezért sokkal rafináltabb, alattomosabb módon támadó ellenfél körmére, azaz „fonalaira”. A gombákról lesz szó, de nem az ízletes csiperkéről és az illatos vargányáról, hanem azokról az egy- vagy többsejtű élőlényekről, amelyek kórokozóként komoly pusztítást tudnak végezni kiskertünkben. Mivel a gombáknak bizonyos tekintetben az állatokra, más tekintetben pedig a növényekre jellemző tulajdonságaik vannak, éppen ezért a mai napig nincs teljes körű konszenzus arról a biológusok körében, hogy a növényvilághoz vagy az állatokhoz sorolják-e őket, ezért köztes megoldásként önálló csoportot (tudományosan: országot) képeznek az élővilágon belül.

A kertészek számára jónéhány gombafaj a legveszedelmesebb ellenfelek közé tartozik, bár gyakran nem is jut eszünkbe, hogy a lisztharmat, a varasodás, a levélfodrosodás, a monília, a peronoszpóra, a rozsdabetegségek, a gyep hópenészessége, a gyümölcsfák tűzelhalása mind-mind gombafertőzés következménye. Az egy- ill. kétnyári virágok, zöldségnövények esetében – egyrészt rövid élettartamuk, másrészt pedig az időjárás törvényszerű változásai miatt – legfeljebb egy-két egymást követő szezonban számíthatunk a gombabetegségek jelentősebb kártételével. Különösen igaz ez, ha megfelelő agrotechnikát alkalmazunk: pl. két egymást követő évben nem ültetjük ugyanazon helyre ugyanazt a növényt vagy közeli rokonait, a betegségeknek ellenálló, egészséges növényeket telepítünk, megfelelő időben végezzük el a vegyszeres növényvédelmet, stb. A teljes kifejlődésükhöz hosszú éveket igénylő, akár több évtizedet is megélő gyümölcsfáink tekintetében azonban más a helyzet.

A gyümölcsfák kérgének, belső szöveteinek és magának a termésnek is a leggyakoribb károsítói a mikroszkopikus méretű, illetve a szabad szemmel is látható gombák. Bár a gombák igen fontos szerepet töltenek be bolygónk ökoszisztémájában – ezek az élőlények bontanak le szinte mindent, ami élő (volt), életteret és tápanyagot szolgáltatva az új életnek –, a gyümölcsfa-tulajdonosok a gombák iránti tiszteletüket azonban legfeljebb a terített asztalnál és az érett komposzt esetében tudják kifejezni. (Bizony, a komposzt sem jöhetne létre a mikroszkopikus gombák tevékenysége nélkül!)

A gombák igencsak furfangos jószágok. (Tessék, máris egy állati tulajdonság!) Nem a rosszindulat vezérli őket, amikor beköltöznek gyümölcsösünkbe (pontosabban: mindig is ott voltak, csak nem vettük őket észre), hanem csak egyszerűen teszik a dolgukat. Mi pedig a sajátunkat, azaz felvesszük a harcot a betolakodók ellen. A gombák elleni háborúban azonban csak csatákat nyerhetünk, meghosszabbítva ezzel gyümölcsfáink és egyéb növényeink életét, tünetmentessé téve őket egy bizonyos ideig. Magát a háborút szerencsére mindenképpen a gombák nyernék meg, ha ugyanis mi győznénk, az a magasabb rendű élőlények (pl. Homo sapiens) pusztulását is jelentené.

A gombák többségére jellemző, hogy szeretik a nedves, párás környezetet és a nem túl magas, nem túl alacsony hőmérsékletet és a savas kémhatású közeget. A növények testfelületén tenyésző gombák elleni védekezés viszonylag egyszerű történet, még ha nem is védekezünk, az időjárási körülményektől függően a probléma akár magától is megoldódhat a következő szezonra. A levélfelületet károsító gombabetegségek ugyan csökkentik a növény fotoszintetizáló (azaz táplálkozási) lehetőségeit, ez azonban még nem jelent végzetes fenyegetést az olyan erős regenerálódási képességgel bíró növények számára, mint a fák és a bokrok. Az igazán nagy baj ott kezdődik, ha a gombák bejutnak féltett gyümölcsfáink testébe és a belső szöveteit hálózzák be végeláthatatlan fonalaikkal (micélium), amelyek lassan, de biztosan ellehetetlenítik a fa tápanyagszállítását. A téli szezon különösen jó alkalmat kínál erre, hiszen az erősebb fagyok által okozott elhalások, sérülések, kéregrepedések igen vonzóak a gombák számára, melyeknek mindenütt jelen lévő spórái – kivárva egy-egy enyhébb téli időszakot –, így könnyűszerrel  tolakodnak be a fa élő részébe.

A csata első fejezetében, azaz a preventív védekezésben nem kell azonnal a legmodernebb (és legdrágább) növényvédelmi szerekhez nyúlnunk, hiszen régóta tudjuk, hogy a gombák nem szeretik néhány természetes elem, ill. ásvány jelenlétét az életterükben. Többek között ilyen a lúgos kémhatású kalcium-hidroxid – közismert nevén oltott mészként találkozunk vele, illetve az élelmiszerek csomagolásán E526 fedőnév alatt lelhetjük fel –, amelyet 20%-os mésztej (mész+ víz) formájában igen hatékonyan alkalmazhatunk gyümölcsfáink védelmében is. Elég a fák törzsét és a vastagabb ágakat bekenni ezzel az oldattal, és máris megnehezítettük a gyümölcsfáink közelébe merészkedő gombamicéliumok dolgát! A mésztejjel bekent fák törzse szép fehér színt kap, aminek további előnye, hogy a napsütéses, enyhébb téli napokon visszaveri a „perzselő” napsugarakat, megakadályozva ezáltal a fa kérgének felhevülését és berepedését.

Ha mégis bekövetkezett a baj, akkor sem kell kétségbeesnünk, szerencsére rendelkezésünkre áll egy másik természetes elem is, mégpedig a réz! Az időzítés ebben az esetben is rendkívül fontos, réztartalmú szerekkel kell kezelni a gyümölcsfáinkat még a rügyfakadás előtt.

Felmerül a kérdés, hogy mit tegyünk olyan esetekben, amikor mi magunk ejtünk sebet a fákon, pl. egy-egy metszés vagy koronaalakítás alkalmával. Mindenképpen érdemes megjegyeznünk, hogy a gyümölcsfák, de különösen a csonthéjasok metszését tavasszal, a rügyfakadás után, illetve a termés betakarítását követően, lehetőleg nyár végéig végezzük el. A levágott vastagabb ágak helyét mindenképpen kenjük be fungicid (gombaölő) hatású fabalzsammal, a vékonyabb ágak metszésekor keletkező sebek nem igényelnek külön kezelést. Esős, ködös időben ne végezzünk ilyen jellegű beavatkozást, ilyenkor inkább majszolgassunk aszalt gyümölcsöt a cserépkályha mellett.

Barátkozzunk meg azzal a gondolattal, hogy kertünket nem tudjuk és nem is szabad teljesen gombamentessé tennünk, és vegyük figyelembe, hogy a gombaölő szerek agresszív és felelőtlen használatát a kert életképessége szempontjából nélkülözhetetlen gombafajok is megsínylik.

Kovács László Zoltán

okl. kertészmérnök

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.